Orosi Tünde – Lélekfa

Amit láttam és szeretnék elmesélni nektek, bárhol történhetett volna Magyarországon.
Egy héttel anyák napja után tudtam hazamenni édesanyámhoz. Mielőtt visszaindultunk a lányommal még „el kellet” mennünk a helyi boltba. Nem siettünk, így mi fizettünk utoljára az épp akkor ott tartózkodók közül. Így utólag már értem miért voltunk akkor ott.
Beültünk a kocsiba és néztem a boltból kijövő apukát és a 4 éves forma kisfiát. Anyuka is megérkezett. Váltottak néhány szót és elköszöntek egymástól. Anyuka boltba be, apuka indult biciklivel tovább a kisfiúval, aki hátul ült. Vagyis csak indult volna, mert amikor megpróbált felülni az aznap elfogyasztott alkohol utat tört magának ott ahol megitta. Leszállt, biciklit elengedte, ami vállon ütötte a gyereket, a nyereg leesett. Anyuka sietett hozzájuk, próbált segíteni a férfinak. A gyerek mindeközben tétován ácsorgott, kezében a leesett nyereggel.
Eddig követtem az eseményeket, mert indultunk. Már az autópályán jártunk, amikor újra eszembe jutottak.
Gyermekkoromban sokszor lehettem szemtanúja hasonló eseteknek. Ezek annyira belém ívódtak, hogy egészen idáig nem tudtam kívülállóként tekinteni az ilyen történésekre. Minden egyes alkalommal felzaklattak a látottak. Egy picit mindig magam láttam a gyerek helyén. Egészen idáig……
Megdöbbenve ébredtem rá, hogy megbocsátottam az apámnak. Megbocsátottam mindent, amit tett. Ez a felismerés akkora erőt és felszabadultságot adott, amire nem is számítottam. Hosszú évek alatt jutottam el idáig. Saját oldásaimban többször dolgoztunk vele. Sokszor volt nagyon nehéz. De megérte. Megérte elengedni a haragot, a félelmet, a fájdalmat, minden olyan érzést, ami már nem szolgált engem. Ez az elengedés és a megbocsátás szabadított fel ENGEM.
Te, aki ezt olvasod és magadra ismersz egy picit a történetben, soha ne add fel. Mindig van lehetőség arra, hogy felszabadítsuk magunkat. Hidd el, megéri csak nyerhetsz vele. Azt a helyet, amit a rossz érzések gondoltatok elfoglalnak, megtöltheted csupa jó dologgal. Rajtad áll, hogy meddig bünteted még magad. Megérdemled Te is azt a felszabadultságot, amiben nekem részem volt.
Beszélgessünk egy kicsit erről a démonról, ami sok családba beköltözött valamilyen formában. Mivel érintettségem van az ügyben, így nekem is meg kellett tanulnom azt, hogy hogyan lehet ezzel a démonnal együtt élni. Első időben taszítottam, azt sem bírtam elviselni, ha valaki, aki hozzám tartozik, alkoholt iszik. Nem, semennyit nem viseltem el. Aztán máshova sodort az élet, ahol közelebbi barátságba kerültünk egymással. Azok a bizonyos 20-as éveim…… Mára egészen jól megvagyunk egymással. Talán azzal egy időben, hogy megbocsátottam apunak már az alkoholban sem a démont látom. A helyén tudom kezelni. Fantasztikus érzés, amikor tudom, hogy nincs hatalma felettem. Egy olyan embernek, aki ebben nőtt fel, ebben volt kamasz és fiatal, aki látta, hogy mit tesz az apjával, a családdal ez nagy szó.
Aztán amióta Virág megszületett ez sokkal árnyaltabb lett. Ahol gyerek is van, a családban azt gondolom, hogy sokkal jobban kell figyelnünk magunkra. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy mi csúszik ki a szánkon egy mámoros pillanatunkban. Addig, amíg egy felnőtt tudja, hogy azt a bizonyos mondatot, pl. a bor mondatta ki velünk, (azért itt megjegyezném, hogy embertársainkat is megbánthatjuk akaratunkon kívül), addig egy gyereket mélyen meg tudunk sérteni. Ezeket a sérelmeket, pedig hordozzák sokáig, nagyon – nagyon sokáig.
Valahogy így:
A gyerekkor egyik csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra a szívünk már mély sebeket hordoz.
Carlos Ruiz Za

Kategória: Aktuális