Orosi Tünde – Lélekfa

Nemrég megosztottam veled, hogy a kamasz csoportomba járó gyerekek hogyan látják ezt az időszakot.

Dixit kártyákkal dolgozunk. Az első a „Késes” nevet kapta. Most jöjjön a második, ami a „Pók” lett, illetve, hogy mi jutott eszükbe róla.

  • Ott van a tengeren és a sok lábával sok mindent csinál. A tanárok tolják a feladatokat és nincs annyi kezünk, hogy megcsináljuk és szétesünk, tudod, hogy nem tudod kezelni. Nemcsak a suli, hanem otthon és az edzésen.”
  • Folyamatosan aggódok és eltűnik az inspiráció arra, hogy csináljam, végül eljutok oda, hogy le…rom az egészet.”

Tökéletesen értem, amit mond, hiszen én magam is ilyen vagyok. Ha túl sok a tennivaló, akkor hajlamos vagyok leblokkolni és nem csinálni semmit. Nekem felnőttként azért könnyebb, hiszen tudok segítséget kérni, illetve az első sokk után képes vagyok prioritást felállítani. Nekik viszont ebben az időszakban nehéz segítséget kérni, hiszen lassan amúgy is „jobban tudnak„ mindent, mint mi a szüleik. Sorrend felállítása sem könnyű, hiszen nem képesek még olyan összetetten és előrelátóan gondolkodni, hogy egyben lássák a folyamatot. Lehet, hogy egy teljesen lényegtelen dolognak kezd neki, mert azt tartja a legfontosabbnak akkor és ott, de nem veszi észre, hogy lenne attól égetőbb.

Sokszor az utolsó pillanatban jut eszükbe egy határidős feladat és ilyenkor persze jön a pánik és a dráma.

Nemrég a lányommal belefutottunk egy ilyen szituációba és persze én sem tudtam csendben maradni. Kijött a számon a következő mondat: ezt a feladatot már rég kiadták, miért hagytad az utolsó percre?

Szerencsére köztünk van olyan kapcsolat, hogy mer szólni, ha valami rosszul esik neki.

„Azt szeretném kérni, hogy ha elmesélek neked valamit, hogy mit kell ma megcsinálnom, akkor ne mond, hogy miért hagytad az utolsó percre, tudom én azt magamtól is, csak nagyon rossz hallani.” Na erre mit tud mondani az ember lánya? Nekem annyit sikerült, hogy igyekszem. És tényleg igyekezni fogok.

Kategória: Aktuális