Orosi Tünde – Lélekfa

Nyár, szabadság, vége a bezártságnak és végre lehet menni meglátogatni a szüleinket. Kicsit visszamenni abba a házba, ahonnan jó pár évvel, évtizeddel ezelőtt kirepültünk. Találkozni régi ismerősökkel és régi emlékekkel. Ezek bármilyenek lehetnek. Olyanok, ami örömmel tölti el a szívedet és olyanok, ami bánattal, szomorúsággal. Elmehetsz régi barátaid háza előtt, akikről már semmit nem tudsz, vagy már nem is élnek. Ilyenkor az ember lánya elgondolkodik az életén. Honnan indult, hol van most és hova szeretne eljutni még a hátra lévő évek alatt.
A ház a képen, egy olyan helyről készült, ahol gyerekként sokat megfordultam. Az ott lakókkal nagyon jóban voltam, szerettem ott lenni. Csak úgy ülni a tornácon beszélgetni vagy bent játszani a döngölt padlós házban, várni, hogy kész legyen a darás káposzta, mert olyan finomat senki nem tudott csinálni. (Kukorica darából készült töltött káposzta hús nélkül.)
Ahogy néztem a házat leperegtek előttem gyermekkorom képkockái. Fájó volt látni, hogy milyen az elmúlás. Ahol élet volt, vidámság ma már nincs semmi, csak romok.
Nekem szerencsém van, édesanyám még él és a kapcsolatunk folyamatosan javul. Őszintén nyíltan tudunk beszélgetni mindenről. Képesek vagyunk sértődés nélkül felidézni és tisztázni korábbi sérelmeket, ezzel lehetőséget adva a feldolgozásra, a megértésre és a megbocsátásra. Ez alatt a pár nap alatt, amit ott töltöttem megint átbeszéltünk néhány momentumot a gyermekkoromból. Egymás mellé tettük a saját megéléseinket és megértettük a másikat. Tudom szerencsém van ebben is, hiszen az én hajlandóságom ezek rendbe tételére kevés lenne, ha a másik fél elzárkózik.
A kineziológia tanulása azzal is jár, hogy a saját problémainkkal is dolgozunk. Ez a tanulási folyamathoz tartozik, hiszen gyakorlásnál párban dolgozunk és mindenkinek lehetősége van oldani a saját blokkjait. 2010 óta járok ezen az úton és nagyon sok mindenen dolgoztam már. Ha úgy gondolom, hogy van valami, amire szeretnék ránézni külső szemmel, akkor kérem a kollégáim segítségét. Az önismeret egy magányos út abból a szempontból, hogy a saját felismerések azok, amik leginkább segítségünkre vannak. A segítő hiába látja, egy kezelés alatt, hogy merre kellene indulni a folyamattal, mindenképp meg kell várni, amíg a kliens is felismeri. Ezzel tudunk a legtöbbet segíteni a szakmai tudásunk mellett. Tehát lehet, hogy magányos az út, de mindig van segítség, ha kérjük.
De kanyarodjunk vissza a házhoz és a saját felismeréseimhez. Anyuval sokat beszélgettünk és nevettünk, néha a könnyem is potyogott. Felismertem néhány mintázatot, amit ugyanúgy csináltam az életemben, ahogyan Ő, vagy egyszerűen csak hasonlóan alakult, az övéhez. Még ha fájdalmas is ezeket észrevenni, óriási lehetőség arra, hogy feldolgozzam és ne adjam tovább a lányomnak.
Feltöltődve, boldogan jöttem haza és amint tehetem visszamegyek, hiszen szükségem van a gyökereimre. Addig csatlakozz hozzájuk Te is, amig lehetőséged van rá, beszélgess, kérdezd a szüleidet. Ha pedig valamiben segítségre van szükséged, rám számíthatsz. Várlak szeretettel.
És a végére egy kis vidámság. Te mit látsz a felhőkben. Nekem cica. Neked?
Kategóriák: Aktuális